Gyakorló családapaként néha nehéz határt húzni a „szigorú vagyok de igazságos” illetve a „had játszon, hisz gyerek” hozzáállás között. De visszanézve az elmúlt 20 évemre, talán jogos az igény bennem, hogy nem szeretném ha a Gyerekeimnek olyan problémákkal kelljen küzdeniük, mint amikkel nekem kellett. És itt rögtön megszólal a bal vállamon üldögélő kis karma figura, hogy „okéoké, de amit meg kell élnie és amin keresztül kell mennie azon ha a fejed tetejére állsz is végig fog”…. Na köszi. Akkor meg minek küzdünk napról napra? Miért buzeráljuk, hogy egyen már szépen, figyeljen oda a leckéjére, ne sértődjön meg ha valami nem úgy alakul ahogy elképzeli? Mert azt hisszük jogunk van beleszólni az életébe és irányítani azt, csak mert mi vagyunk a szülei?
Őszinte vagyok, nem tudom. Nem tudom mi a helyes és mi a túlzott aggódás és irányítás. Nem tudom, mert nem vettem meg annak idején a Hogyan legyek tökéletes apa című könyvet, de ha megvettem volna se olvastam volna el. Mert nem hiszek a nagy szavakban, a minden ország minden emberére ráhúzható sablonokban, abban meg pláne, hogy ma a rendszer arra akar minket tanítani, hogy önállóak és kreatívak legyünk, gondolkodjunk, és irányítsuk az Életünket. És akkor megint a bal vállam…. „Egyáltalán TE irányítod???” (A jobb vállam lakója éppen szabin van vagy elment a hangja mert most bezzeg kussol…. 🙂 )
Boti barátom egyik kedvenc jelenete a Kung Fu Pandából amikor a Mester az irányítás illúziójáról mesél 🙂 Nagy tanítás 🙂 Én például fosok repülőre ülni, mert úgy vélem 100%-ban ki vagyok szolgáltatva. Ezzel hitegetem magam, ha autóval megyek akkor irányíthatom, hogy mi történik útközben. És persze tisztában vagyok vele, h oltári nagy baromság, mégis így csinálom. Tipikusan buta viselkedés. Megnyugtató, hogy van még mit fejlődnöm 🙂
És ha sikerül elengedni az irányítást, ha el tudjuk fogadni azt, hogy mi nem irányítunk csak döntéseket hozunk – az én véleményem szerint akkor leszünk jó irányban. Mert ugye döntéseket minden nap hozunk. Nem is keveset….. Mit vegyünk fel reggel, mit együnk, mit igyunk, merre menjünk, mit csináljunk stbstbstb. Ha helyesen döntünk, az Élet visszaigazol. Ha nem, hát akkor is. Akkor jönnek a pofonok, amire egyetlen egyféleképpen reagálhatunk (már ha nem tartozunk a bután viselkedő kategóriába): belenézünk a tükörbe, bevalljuk magunknak hogy ez a döntés rossz volt, kijavítjuk és hozunk egy másikat. És reménykedünk hogy az jobb lesz 🙂
Én nem mertem döntéseket hozni. A félelmek mindig erősebbek voltak. De aztán mindig arra terelt az Élet, hogy igenis ki kell állni az elképzelések mellett, bele kell állni a bennünk lévő tervekbe és gondolatokba és DÖNTENI KELL! Vezetőként, amikor 6 család megélhetése függ a döntéseimtől nem szabad tétovázni, hezitálni, tutyimutyi fasznak lenni. És vállalni kell a döntések felelősségét. Vagy különben alkalmatlan leszek arra, hogy vezető legyek.
Kedves Gyermekeim! Ha apátok éppen szigorú és – szerintetek – igazságtalan, higgyétek el csak az lebeg a szeme előtt, hogy TI ne legyetek tutyimutyi faszok az Életetekben. Legyen elképzelésetek, hozzatok döntéseket és vállaljátok a felelősséget. Merjetek élni, és éljétek meg a döntéseket. Mert rossz döntés nincs is… (csak megszólalt a jobb vállam lakója is 🙂 )